Csokifesztivál

Hiszitek, vagy sem, eljött életemben a pillanat, amikor nem adóztam egyik kedvenc elfoglaltságomnak, a kakkantásnak. Na, volt is ám baj gazdi (szolga) fejében. Valami furcsa, izgulósnak tűnő illatot kezdett eregetni magából, miután már két reggeli és egy esti praliné kihelyezését is kihagytam. Ami ezután jött, azt viszont nem kívánom egyikőtöknek sem, szóval barátaim, sz@rjatok rendesen! 🙂

Egyszercsak összecuccolt a kétlábúm, felkengyelezett, aztán irány a négykerekű. Én szokás szerint hátra be, gondoltam megint elnézünk valami szagos helyre, ahol mindent jól megjelölhetek. Az volt fura, hogy az az izgulós illata még mindig megvolt, csak erősebben, mint addig.

Kiderült, hogy a Budapesti Állatkórházba hajtott velem. Na, gyerekek, ami ott volt, azt én nem akarom se magamnak, de még az ellenségemnek sem. Az elején még mindenki kedves volt ott velem. Felfektettek valami asztalra. Nem volt annyira kényelmetlen, de a jópofa fotelemhez képest silányság jellemezte. Majd jött egy fehér angyalnak öltözött kétlábú és leborotvált egy kis szőrt a jobb mellső praclimról. Hééééééé! Hogy fogok kinézni? Tedd vissza! Nem tette. Sőt! Belém szúrt egy hosszú, hideg izét. Aztán meg zacsikban hoztak, szerintem vizet. Tudnám miért nem adták oda csak úgy? Simán megittam volna és nem lett volna szükség erre a hajcihőre. Aszonták, hogy ez valami infúzió dolog volt. Hát köszi.

De még ezzel sem volt vége. Valami fehér trutyit toltak a számba. Nem éppen egy csirkenasi, de végülis nem haltam bele az ízébe. Ezt meg kontrasztanyagnak hívták egymás között a kétlábúak. Gazdi még mindig az aggódás jeleit mutatta, nem is láttam még így. Lehet elfelejtette lekapcsolni otthon a tűzhelyet?

Erre a napra végeztünk is, azonban a kaka csak nem jött. Másnap megint a tortúra, irány vissza arra az infúziósos helyre. Na, ami akkor történt, arra nem számítottam. Most egy másik asztalra segítettek fel. Nem szól be! Magamtól is biztosan fel tudtam volna menni simán, csak nem akartam. Aztán jött valami berregő gép fölém. Még jó, hogy már rossz a hallásom. El sem tudom képzelni mi lett volna, ha tisztán hallom azt az izét. Már megint megetettek valami dumával, hogy ez meg röntgen volt és csak megnézték hol tart a tegnap belém tolt fehér trutyi. Hol tartott volna vajon? Hát kijött? Nem! Akkor? Nyilván bennem. Ezek meg annak örültek, hogy tényleg ott van, csak nem egy helyen, hanem eloszolva.

Aztán elhangzott a rettegett szó: MŰTÉT! Miiiiiiiiiiiiiiiii? Engem? Bátor vizsla vagyok, de azért a kés, az kés, én meg nem vagyok az a fajta, aki csak úgy alá feküdne. Emlékszem, legutóbb is ez volt, aztán golyók nélkül ébredtem. Szégyen és gyalázat (persze tudom, így sokkal élhetőbb lesz a bolygó, meg igazából egyet is értek a dologgal, na de akkor is).

Szóval beijesztettek ezzel a műtét szóval, de elmondták a kiskaput is hogy tudnám megúszni. Vegyem rá végre magam a kakkantásra. Hja, csak ezen múlik? Nosza, kimentünk arról a vérfagyasztó helyről én meg toltam egy gyönyörű csokipralinét.

És ezzel kezdetét vette az azóta is tartó Csokifesztivál. De valamiért gazdi csak annak örül, ha naponta egyszer reggel és egyszer este ünneplem ezt a dolgot. Legyen meg a boldogsága, úgy csinálom.

De az én boldogságom is megvan, meg gondolom a Tiétek is a hepienddel. 🙂